A bombát néhány hete egy német művészeti újságíró, Tobias Timm robbantotta, aki előszeretettel foglalkozik hamisítási ügyekkel; Hamis képek, valódi pénz című, Stefan Koldehoffal közösen 2012-ben kiadott könyve alapirodalomnak számít ebben a kérdéskörben.

Tobias Timm, a DIE ZEIT feuilleton-rovatának szerkesztője. Forrás: zeit.de

Berlinische Galerie Berlin város modern és kortárs művészeti múzeuma, ami gazdag, részben globális, részben lokális súlypontú gyűjteményével és időszaki tárlataival, 4.600 négyzetméteres kiállítóterével fontos helyet vívott ki magának a német főváros kiállítóhelyei között. Állandó tárlatán több mint két évtizeden át, egészen 2015-ig frekventált helyen volt látható egy fából készült, különböző hangszerek alkotórészeiből összeállított kompozíció, amit a neves orosz festő és grafikus, a főleg gyermekkönyvillusztrátorként közismert Vlagyimir Lebegyev (1891-1967) alkotásaként prezentáltak. Lebegyev pályája kezdeti szakaszában készített a múzeumban bemutatotthoz hasonló, kubista hatást tükröző munkákat.

A kérdéses mű pénzbeli értékéről eltérőek a becslések; mindenesetre, amikor 2001-ben kölcsönadták egy időszaki tárlatra, biztosítási értékét 300 ezer euróban határozták meg. S bár Lebegyev alkotása körül évek óta szaporodtak a kételyek, 2015 végéig tartott, amíg a kételyből bizonyosság lett: ekkor került le a falról és tűnt el a raktárakban a hamis Lebegyev, az utóbbi évek egyik legnagyobb – bár ezzel a jelzővel ma már vigyázni kell, hiszen nem tudjuk, milyen újabb meglepetéseket hozhat a holnap – hamisítási botrányának egyik bűnjele. Nem tartozik a témához, de érdekességként megemlítjük, hogy a hamis Lebegyev helyét a múzeum első emeleti kiállítótermében Ébneth Lajos kisméretű absztrakt reliefje foglalta el, ami kétséget kizáróan eredeti alkotás, tekintve, hogy a művész maga ajándékozta a múzeumnak.

A kép lassan áll össze: a hamis Lebegyev csak egy, és nem is a legértékesebb azok közül az ugyanazon forrásból származó hamisítványok közül, melyek sokmillió eurós, pontosan ma még fel sem mérhető kárt okoztak a műkereskedőknek és a műgyűjtőknek.

Az áldozatok között neves aukciósház – a Christie’s – éppúgy van mint közismert múzeumok a müncheni Villa Stucktól kezdve a duisburgi Lehmbruck Múzeumon keresztül egészen a bécsi Albertináig. A múzeumok többségének falairól a kérdéses művek javarészt már eltűntek, ám a magángyűjteményekben még számos darab rejtőzhet közülük, s így fennáll a műkereskedelembe való visszakerülésük veszélye is.

A feltételezett tettes maga is a művészeti szcéna egy ismert szereplője, aki 1999-ben elhunyt édesanyjával együtt évtizedekig üzletelt hamis képekkel – vádat azonban mind a mai napig nem emeltek ellene, ami az ügyet még rejtélyesebbé teszi.

A Lebegyev-hamisítvány: Cím nélkül (Szintetikus hangszer), 1920-as évek (?), fa, Fotó © Berlinische Galerie

Az első gyanús jelek 2007-ben jelentkeztek és már akkor is a Berlinische Galerie egyik kiállításán, amin a berlini dadaista művész, Hannah Höch kollázsait mutatták be. Hendrik Berinson helyi galerista, aki maga is kölcsönzött egy művet a tárlatra, az egyik kollázst rendkívül gyanúsnak találta s onnantól kezdve árgus szemekkel figyelte a múzeum kiállításait. A „felfedezések” nem is maradtak el: 2009-ben Erwin Blumenfeld fotókiállításán talált gyanús munkákat, majd újabb két évvel később egy csoportos kiállításon az orosz avantgárd egyik jeles alkotója, Alexandra Exter absztrakt festményét „szúrta ki”. A múzeum ímmel-ámmal ugyan valamennyi alkalommal reagált a vádakra, utólagos vizsgálatokat is elrendeltek, de a kérdéses művek a falakon maradtak.

Berinson ezért maga fogott proveniencia-kutatásba és többéves munkával sikerült megállapítania, hogy a számára gyanús művek mindegyike ugyanabból a forrásból származik: egy hozzá hasonlóan berlini műkereskedőtől, Clemens Koretzkytől, illetve annak édesanyjától. Felfedezését persze sokan kétkedve fogadták, a műkereskedők közötti intrikára gyanakodva – hátha csak arról van szó, Berinson így akar versenyelőnyre szert tenni piaci vetélytársával szemben. Maga a Berlinische Galerie sem volt túl együttműködő a visszaélések feltárásában, aminek ugyancsak érthető okai vannak: ez a múzeum, csakúgy, mint a legtöbb közgyűjtemény a világon, csak nagyvonalú mecénásoknak köszönhetően tudja érdemi ütemben bővíteni a gyűjteményét, márpedig a múzeum bejáratához közel elhelyezett, a legbőkezűbb támogatókat feltüntető táblán a legutóbbi időkig ott volt Clemens Koretzky és édesanyja, Wally neve is.

Végül azonban a múzeum beadta a derekát, és 13 gyanúsnak tartott művet alaposabb természettudományos vizsgálatnak vetett alá. Lebegyev munkája a legtipikusabb banánhéjon bukott le: a hamisító által használt festékek némelyike csak a 30-as-40-es években jelent meg a piacon, márpedig ez a relief állítólag a 20-as években készült, s a művészettörténet nem is ismer hasonló műfajú alkotásokat a művésztől a 20-as évek után. A múzeum igazgatója azonban mindezen információk birtokában sem volt hajlandó az ügyben nyomozó újságírónak megerősíteni, hogy a művet Koretzky adományozta a múzeumnak, mondván, hogy a „jótevőnek” lehet, hogy nincs is köze a bűncselekményhez, hiszen maga is lehet a bűnözők áldozata.

A hamis Lebegyevet forgalomba hozók persze tudatában voltak annak, hogy nem elég előállítani egy jó hamisítványt, hanem fel kell köréje építeni egy történetet is, ami hihetővé teszi, hogy az adott műtárgy eredeti, továbbá azt is, hogy miért nem lehetett vele korábban sem kiállításokon, sem a műkereskedelemben találkozni.

(Így járt el például az utóbbi évtizedek legsikeresebb hamisítója, Wolfgang Beltracchi is, aki „felépítette” a sosem létezett Jägers-gyűjteményt.) Ezért a mű hátoldalára rápecsételtek egy nevet: Kurt Benedict. Benedict valóságos személy volt, műkereskedő a Weimari Köztársaság idején, aki 1933 után különböző európai országokban élt és régi holland mesterekkel foglalkozott; az orosz avantgárd iránti érdeklődéséről nem maradt fent adat. Hab a tortán, hogy keresztnevét nem K-val, hanem C-vel írta. Az állítólagos Benedict-gyűjtemény darabjai aztán sok helyre eljutottak: jónéhány szerepelt a Stationen der Moderne című nagyszabású berlini kiállításon 1988-ban (Benedict akkor már 16 éve halott volt); a katalógus szerint Benedictnek „jelentős orosz avantgárd gyűjteménye” volt.

Két évvel később a Christie’s kínált londoni árverésén fontos orosz avantgárd munkákat, forrásként ugyancsak a Benedict-gyűjteményt jelölve meg. A Christie’s katalógusában még szerepel annak a faládának a fotója is, amiben ezek a festmények állítólag átvészelték a II. világháborút – azaz a hamisítók tényleg ügyeltek a részletekre is. Az említett Christie’s árverés egyébként sikeres volt. Egy, a berlinihez hasonló Lebegyev-reliefért 308 ezer fontot fizettek, míg egy Exter-festmény, ugyancsak a Benedict-gyűjteményből 506 ezer fontért cserélt gazdát. A Christie’s évtizedekkel később sem árulta el, ki volt a művek beadója, ám ez kiderül a The New York Times-nak az aukcióról készített beszámolójából: az aukciósház által csak „lelkes balti műgyűjtőként” leírt személy Wally Koretzky volt.

Wally valóban Lettországból származott és sokszor meggyűlt a baja a törvénnyel: 1950-ben 15 havi börtönre ítélték több kiló ezüst platinaként történt értékesítéséért, nem sokkal később már okirathamisításért és adócsalásért keresték, ezért inkább Svájcba tette át a székhelyét. Később egy olaszországi zsarolási ügyben kapott három év börtönt. 1959-ben újra letartóztatták egy hasonló ügyben; ekkor megint Németországban élt. Ez idő tájt már műkereskedelemmel is foglalkozott, rendszeresen küldözgetett műtárgyfotókat neves művészettörténészeknek, véleményüket kérve az adott művekről, s ha ezek pozitívak voltak, máris szabaddá vált az út értékesítésük előtt. (Ez a módszer is ismerős a Beltracchi-ügyből.) 1973-ban aztán már új „hivatása” kapcsán ütötte meg a bokáját: a rendőrség a lakosság segítségét is kérte elfogásához, majd folytatólagosan elkövetett csalásért, azaz hamis festmények forgalmazásáért 3 és fél évre ítélték, súlyosbító körülményként értékelve, hogy akkor 14 éves fiát is bevonta üzelmeibe. És ami szinte hihetetlen: ez a többszörösen elítélt bűnöző ezek után is nagy aukciósházak és múzeumok partnere maradhatott.

A Berlinische Galerie. Fotó: Nina Strassgütl, a Berlinische Galerie jóvoltából

Mindenki keresett ezeken az ügyleteken – emeli ki a német újságíró – ezért aztán nagy volt a kísértés, hogy ne menjenek túl alaposan utána a dolgoknak. Így kerülhettek be az állítólagos Benedict-gyűjtemény képei olyan fontos kiállítások anyagába, mint a Berlinische Galerie Berlin-Moszkva/Moszkva-Berlin kiállítása a kilencvenes évek közepén, ám amikor a tárlat átkerült a moszkvai Puskin Múzeumba, annak legendás igazgatója, Irina Antonova már nem kért a Koretzky birtokában lévő művekből. A sajtó akkoriban felkapta a témát, az amerikai ARTnews az egész Benedict-gyűjteményt fikciónak minősítette és komoly kétségeket fogalmazott meg a Frankfurter Allgemeine Zeitung is. A kritikus hangok azonban kevesebbet nyomtak a latba, mint Koretzkyék nagylelkűnek tűnő adományai, amelyek az irántuk való bizalom építését szolgálták – és nem mellesleg jelentős adókönnyítéseket is eredményeztek. A két Koretzky, az anya és ma is aktív fia, eddig 14 művet ajándékozott a Berlinische Galerie-nek, időközben valamennyi gyanússá vált, a legtöbb ma már egyértelműen hamisnak minősíthető. Köztük az az Alexandra Exter-festmény is, amelynek egyik, PR194-es sorszámon regisztrált vörös pigmentjét csak a művész halála után kezdték használni. A munkák többsége papíralapú, ezek esetében a hamisítványok leleplezése a szakemberek szerint az átlagosnál is nehezebb.

Az egyes múzeumok viszonya a hamisnak bizonyult műtárgyakhoz ugyancsak tanulságos.

Míg például egy állítólagos Exter-festményt, ami tartós letétként volt látható a bécsi Albertinában, Klaus Albrecht Schröder igazgató az egész Benedict-gyűjteményt kitalációnak minősítve azonnal  száműzött a falakról, a Lehmbruck Múzeum, miután Vladimir Baranow-Rossiné 1995-ben Koretzkytől 800 ezer márkáért vásárolt munkájáról az anyagvizsgálat során kiderült, hogy az nem készülhetett a múlt század első harmadában, nem vette le a művet a falról, csak átírta a hozzá tartozó táblán a keletkezés idejét a 40-es évekre. Ugyanez a helyzet egy Lebegyev-relieffel is, ami viszont  Koretzky ajándékaként került a múzeumba.

A sok zűrös ügy végül a hatóságok figyelmét is felkeltette és néhány, Clemens Koretzky által értékesített mű ügyében nyomozás is indult. Csakhogy a csalás esetében az elévülési idő rövid, mindössze öt év, Koretzky üzletei azonban mind korábban köttettek, így, ha újabb keletű akcióira nem derül fény, nincs mitől tartania. Bár a sajtóval csak ügyvédei útján érintkezik – akik szakértői véleményekre hivatkozva természetesen minden vádat tagadnak – ma is rendszeresen részt vesz a művészeti szcéna fontos eseményein. Nimbusza azonban megkopott, neve – édesanyja nevével együtt – eltűnt a Berlinische Galerie jótevőinek névsorából. Azt, hogy hány általa közvetített hamis kép bukkan még majd fel a piacon, senki sem tudja ma megmondani – mint ahogy azt sem, hogy ki a hamisítványok szerzője. Mindenesetre az orosz avantgárd számos gyűjtőjének lesznek még nyugtalan éjszakái.

A DIE ZEIT cikke nyomán

forrás:  https://artportal.hu/magazin/koretzky-ugy-avagy-egy-hamisitasi-botrany-anatomiaja/