Lassan elülnek a hullámok, amiket az utóbbi évtizedek legtehetségesebb hamisítójának tartott Wolfgang Beltracchi leleplezése keltett – ma már újabb ügyek foglalkoztatják a közvéleményt –, maga Beltracchi is kijött már a börtönből, ám az általa hamisított képek feltehetően még sokáig foglalkoztatják a bíróságokat. Az egyik legérdekesebb ügyben éppen az elmúlt év végén született roppant tanulságos, bár továbbra sem jogerős másodfokú ítélet. Az alperes ezúttal a XX. század második felének egyik legnagyobb tekintélyű művészettörténésze, a 90. életévéhez közeledve ma is aktív Werner Spies, akit többek között Max Ernst munkássága legjobb szakértőjeként tartanak számon.

A német, de életének nagyobbik részét Párizsban leélt szakember, aki néhány évig a Pompidou Központ igazgatói funkcióját is betöltötte, hét olyan Max Ernst-festményt ítélt eredetinek, melyekről később kiderült, hogy Beltracchi által készített hamisítványok. E tény napvilágra kerülése természetesen alaposan megtépázta Spies tekintélyét, aki saját bevallása szerint ez időben még az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. Nem használt renoméjának az sem, hogy kitudódott: szakértését nem kevesebb mint 400 ezer euróval honorálták, továbbá az sem, hogy néhány általa eredetinek ítélt kép értékesítéséhez is segítséget nyújtott, amiért az érintett galériáktól és gyűjtőktől minden bizonnyal további jelentős összeget kapott jutalékként.

Egészen mostanáig úgy nézett ki, hogy az erkölcsin túl jelentős anyagi kárt is szenved, mivel az egyik hamisnak bizonyult Ernst-kép, a Földrengés (Tremblement de terre) eredetinek minősítéséért a bíróság első fokon több mint 650 ezer euró kártérítésre ítélte (a perköltségeken felül), amit az ügyletet lebonyolító galéria tulajdonosával közösen kell kifizetnie. A Sotheby’s a képet 1,14 millió dollárért árverezte el New York-ban, a katalógusban feltüntetve, hogy „a festmény eredetiségét Werner Spies igazolta”. Miután kiderült, hogy a festmény hamis, az aukciósház kénytelen volt visszavenni azt és visszakövetelni a vételárat a kép beadójától, egy holland műgyűjtő cégétől. Ez a cég nyújtotta be a keresetet Spies és az eredeti adásvételt nyélbeütő francia galéria ellen.

Spies egyébként a mai napig nehezen hiszi el, hogy a hét festmény hamisítvány, és Beltracchit Ernst „zseniális klónjának” tartja. Arra a kérdésre, hogy nem volt-e gyanús a számára, hogy a művek az ismeretlenség homályából bukkantak elő, az volt a válasza, hogy szinte várta őket, annyira hiányoztak Ernst addig ismert életművéből. Ezzel szinte szóról szóra ugyanazt mondta, amit Beltracchi hangsúlyozott előszeretettel, nevezetesen, hogy ő csak betömte az egyes művészek életművében tátongó lyukakat, azt festette meg, amit nekik kellett volna megalkotniuk.

Az ítélet némi meglepetést és a szakmában meglehetősen nagy riadalmat okozott. A műtárgyakról kiadott szakvéleményeket eddig számos országban jobbára jogi értelemben kötelezettségvállalás nélküli véleményalkotásnak tekintették, amik akkor is jogi következmények nélkül maradtak, ha tévesnek bizonyultak. A szakértők a szakvéleményt többnyire mindig a „megítélésem szerint…”, „legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint…” formulával kezdik, ezzel is elhárítva a jogi úton történő esetleges felelősségre vonást. A szakértők anyagi felelősségét korábban rendszerint csak olyan esetekben mondták ki, amikor bizonyítható volt nagyfokú hanyagságuk vagy a tudatos félrevezetés szándéka. A francia bíróság éppen ebbe kapaszkodott bele, úgy foglalva állást, hogy a hanyagság vádja megáll, tekintve, hogy Spies „szemrevételezéssel” állapította meg az eredetiséget és döntött úgy, hogy a kérdéses műveket felveszi Ernst általa szerkesztett œuvre-katalógusába. A kérdéses alkotások értéke ugyanakkor a bíróság szerint indokolttá tette volna az eredetiség megállapításához rendelkezésre álló egyéb módszerek alkalmazását is.

A pervesztes alperesek fellebbezése nyomán az ügy másodfokra került, ahol viszont homlokegyenest ellentétes – felmentő – ítélet született, amiben jelentős szerepet játszott Spies új ügyvédjének ügyes taktikája. Az ügyvédnek sikerült elhitetnie a bírósággal, hogy különbséget kell tenni egy szakértő által kiadott eredetiségigazolás és az Ernst-monográfus Spies által tett írásos kijelentés között, miszerint a művet felveszi az œeuvre-katalógusba. A másodfokú bíróság egyébként a francia galeristát is felmentette, mondván, hogy az ő, mint magánszemély felelőssége nem állapítható meg, helyette galériáját lehetett volna a felperesnek perbe fognia.

Az ítélet, mely továbbra sem jogerős, jó hír Spies számára, aki még az elsőfokú ítélet után kifizetett perköltségeket is viszakapta (ami helyett egyébként szerinte inkább kártérítés járt volna neki). Abban ugyan téved, hogy ezzel megtépázott renoméja is helyreállíttatott, de egy jelentős kiadást a dolgok mostani állása szerint sikerül elkerülnie. Más kérdés, hogy mit jelent ez az ítélet az œeuvre-katalógusok jövőbeli értéke szempontjából. Az ilyen katalógusokba való felvétel eddig az eredetiség legkomolyabb – ha a kétségeket nem is mindig maradéktalanul kizáró – biztosítéka volt, ez a státusz Spies ügyvédjének a bíróság által elfogadott érvelésével most alapjaiban rendült meg. A műtárgyakat vásárlók élete mindenesetre nem lesz könnyebb. Marad a tanulság, amit a tekintélyes német napilap, a Die Welt még az elsőfokú ítélet kapcsán fogalmazott meg, nem minden irónia nélkül: „Nincs eredeti és hamis művészet. Csak olyan művészet van, amit eredetinek vagy hamisnak tartanak.”