Volt olyan Magyar Közlöny, amit ő írt tele, jogászok közt mégis gyógyszerész, a gyógyszerészek között pedig jogász. Az adóhatóság sokszor éjszaka csörgeti fel szakértések miatt, kevesen tettek olyan sokat a hamis gyógyszerek ellen, mint ő. Dr. Ilku Líviával, a HENT gyógyszerhamisítás elleni munkacsoportjának vezetőjével beszélgetett a HáziPatika riportere.

HáziPatika.com: Egészségügyis családból származik, édesapja mentős, édesanyja bölcsődében volt gondozó. Ez mennyire volt hatással a pályaválasztására?

Dr. Ilku Lívia: Abszolút determinált ez. Apukám a záhonyi rendelőintézetben dolgozott, oda az iskola után úgy mentem, mintha haza mennék, az egészségügy hamar a természetes közegem lett. Viszont teljesen más beállítottságú voltam, főleg az irodalmat szerettem. Egészségügyi szakközépbe csak azért jelentkeztem, mert anyukám ragaszkodott hozzá, onnantól viszont egyenes volt az utam: mivel leginkább szakmai tárgyakat tanultunk, esélyem sem lett volna arra, hogy más területen menjek tovább. Olyan jónak nem tartottam magam, hogy orvos legyek, azt gondoltam, oda nem vennének fel. Emiatt maradt a gyógyszerészet, oda jelentkeztem. Közben tervezgettem, hogy ha nem vesznek fel, akkor majd dolgozom egy évig, és bepótolom azokat a lemaradásokat, amik ahhoz kellenek, hogy irodalomtanár lehessek. De felvettek.

HáziPatika.com: Szerencséjére, vagy szerencsétlenségére?

I. L.: Így utólag már azt gondolom, hogy szerencsémre. Akkor nem így láttam, de kötelességtudó vagyok: felvettek, hát akkor elvégzem! De nehéz volt, mert középiskolában kevés kémiát és biológiát tanultunk, inkább a szakmai tárgyak, az ápolástan, az anatómia és az élettan, a belgyógyászat volt hangsúlyos. Emiatt nekem az egyetem első éve kemény volt, hiányzott az alaptudás. Volt egy tanárom, aki minden órán elmondta: Lívia, meg fogsz bukni. És érdekes, mert most együtt dolgozom vele a Richternél, és ő erre a dologra – ami nekem meghatározó élmény volt – egyáltalán nem emlékszik. De kémiából tényleg gyenge voltam, szóval jogos, amit mondott. Csak aztán nagyon belehúztam, az egyetem végére pedig egészen jó lettem.

HáziPatika.com: Utána egyből jött a jogi egyetem?

I. L.: Nem, elkezdtem orvoslátogatóként dolgozni, majd az egyik barátnőm kitalálta, hogy jogi egyetemre szeretne menni. Elindult bennem is valami, és azt mondtam: felvételizzünk együtt, járjunk együtt egyetemre. Aztán engem felvettek, őt nem, de ismét úgy gondoltam: ha az ember belevág valamibe, akkor azt fejezze is be. Szóval nincs szó tudatos karrierépítésről, de így lett jogi diplomám is.

HáziPatika.com: Orvoslátogatóként hogy érezte magát?

I. L.: Szerettem azt a munkát, és nagy szabadságom volt: megengedhettem magamnak, hogy csak azokkal tartsak kapcsolatot, akikkel nem csak szakmailag, hanem emberileg is jól tudtam együtt dolgozni. A váltás gondolata csak akkor kezdett el mocorogni bennem, amikor azt éreztem: nem jó, hogy nekem nincs egy helyem! Vidéki megyéim voltak, az életemet az autóban töltöttem: rengeteget vezettem, amit szerettem, de a jogi egyetemen már szakdolgozatot kellett írni, le kellett tölteni a gyakorlati időt is. Ekkor kaptam lehetőséget arra, hogy az egészségügyért felelős minisztérium jogi főosztályán töltsek pár hónapot. Épp az uniós csatlakozás előtt álltunk, jogharmonizációra volt szükség, így amikor befejeztem a jogot, dolgozni is elkezdhettem a tárcánál.

HáziPatika.com: Sok új jogszabályra volt szükség, egyszer nyilatkozta is, hogy volt olyan Magyar Közlöny, amelyben kizárólag azok sorakoztak, amelyeket ön készített elő.

I. L.: Hatalmas munka volt, el kellett olvasnunk az uniós szabályozást, majd azt átemelni a hazai jogrendszerbe. Ha viccesen akarnék fogalmazni, azt mondanám: a nagy előnyöm az volt, hogy nagyjából értettem, amit olvastam. Komolyan vettük az uniós jogszabályokat, pár esetben szigorúbbak is voltunk, mint kellett volna.

HáziPatika.com: Ez alatt mit ért?

I. L.: Volt, illetve van egy magyarországi kategória, amit úgy nevezünk, hogy gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény. Úgy éreztük, hogy ezek a gyógyszerek és étrend-kiegészítők közé tehető növényi termékek értelmezhetők hagyományos növényi gyógyszerként is, emiatt azt gondoltuk: ezt a kategóriát ki kell vezetni a jogrendből. Szóval szigorúak voltunk, miközben sok ország meghagyta ezt a terméktípust. Teljesen mi sem irtottuk ki őket, de az ilyen készítményeknek nincs további élete, újat nem lehet engedélyeztetni. Utólag azt mondom: ezt a szabályt nem jól értelmeztünk, élve kellett volna hagyni ezt a kategóriát.

HáziPatika.com: A minisztériumból hogy került az Országos Gyógyszerészeti Intézethez?

I. L.: Miközben én a tárca jogi főosztályán dolgoztam, az OGYI későbbi főigazgatója, Szepezdi Zsuzsanna a gyógyszerészeti főosztályt vezette. Amikor kinevezték a gyógyszerészti intézet főigazgatójának, ott már 70 ezer hatósági ügy volt folyamatban, így megérett a helyzet arra, hogy legyen egy önálló, jogi főigazgató-helyettesi pozíció. Kiírtak rá egy pályázatot, én pedig megpályáztam.

HáziPatika.com: Milyen volt az ottani munka?

I. L.: Nagyon izgalmas, akkor kellett először élesben használni azokat a jogszabályokat, amelyeket nem sokkal korábban megalkottunk. Például a klinikai vizsgálatokat már az új szabályok szerint engedélyeztük, a forgalomba hozatali engedélyeket is azok szerint adtuk ki. Nem volt rajtunk semmilyen politikai nyomás, korrekt szakmai munkát végezhettünk, nagyon szerettük.

HáziPatika.com: Az uniós csatlakozás után több klinikai vizsgálat volt itthon?

I. L.: Korábban is voltak, de a jogi környezet igen bonyolult volt, nagy kihívás volt benne eligazodni. Szóval le voltunk maradva az európai átlagtól, egyszerűen azért, mert mire nálunk beválasztották – volna – az első betegeket az ilyen vizsgálatokba, addigra a többi országban már be is fejezték azokat. Körülbelül ez volt a helyzet, de szerencsére sikerült olyan szabályozást kialakítanunk, ami hatékonnyá és versenyképessé tett minket. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ez a rendelet is az én tollamból van.

HáziPatika.com: Miért kellett váltania?

I. L.: Az OGYI egy 300-400 fős tradicionális szervezet volt, amit 2011-ben – a kórházakkal együtt – beolvasztottak az akkori Egészségügyi Minőségfejlesztési és Kórháztechnikai Intézetbe (EMKI), amelynél nagyjából húszan dolgoztak. Mert a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) úgy jött létre, hogy mindenki bekerült az EMKI alá. Ezzel együtt vezetőváltás történt, az új főigazgató pedig nem tartott igényt a munkánkra. Nem személyes kérdés volt ez, de látszott, hogy ebben a struktúrában nem lesz működőképes a gyógyszerhatóság, mi pedig emiatt – hogy is fogalmazzak – nem tapsoltunk elég hangosan. Igazunk is lett, később az OGYÉI Pozsgay Csilla vezetésével vissza is tért abba az irányba, amit mi jónak láttunk. Amikor kiderült, hogy vége a gyógyszerhatósági munkámnak, nem igazán tudtam, mi lesz. Ekkor hívott Bogsch úr (Bogsch Erik, a Richter gyógyszergyár akkori vezérigazgatója, jelenlegi elnöke – a szerk.), akiről persze tudtam, kicsoda, de korábban csak egyetlen megbeszélésen találkoztam vele. Akkor ő volt a Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetségének (MAGYOSZ) elnöke, és megkérdezte, hogy csatlakoznék-e hozzájuk új igazgatóként. Tudtam, hogy az utódot már régóta keresték: az elődöm 22 évig volt a MAGYOSZ igazgatója, szívesen nyugdíjba vonult volna, csak nem találtak olyan embert, akit mindenki elfogadott. Nekem fogalmam sem volt, milyen egy ilyen szövetséget vezetni, elég nagy ugrás volt ez számomra. Főleg, hogy korábban pont a hatósági oldalon voltam.

HáziPatika.com: Milyen feladatai voltak a szövetségnél?

I. L.: Először picit felélesztettük a szervezetet. Az volt a célom, hogy a szövetséget dinamikussá, szakmai kérdésekben megkerülhetetlenné tegyük. Fontos volt az is, hogy akkoriban a gyógyszergyártói szervezetek nem igazán tudtak együttműködni, ebben is sokat haladtunk előre. Elkészült például az új etikai kódex, ami ma már az összes hazai gyógyszeripari szövetségre vonatkozik. Ezt annak idején én hoztam össze.

HáziPatika.com: Hogyan lett a HENT gyógyszerhamisítás elleni munkacsoportjának vezetője?

I. L.: A Hamisítás Elleni Nemzeti Testület (HENT) a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (SZTNH) alá tartozik, gyógyszerhamisítás elleni munkacsoportját pedig Székely Krisztina, az innovatív gyártói szövetség elnöke vezette. A munkacsoportnak én is tagja voltam, abból az időszakból származik például az, hogy a gyógyszerhamisítás önálló büntetőjogi tényállás lett a Btk.-ban. Amikor Krisztina meghalt, az SZTNH elnöke engem kért fel a munkacsoport vezetésére.

HáziPatika.com: Tevékenységét 2017-ben Jedlik Ányos-díjjal is elismerték.

I. L.: Ezt a gyógyszerhamisítással kapcsolatos jogérvényesítésben kifejtett munkámért kaptam, mert úgy értékelték, komoly kooperatív munkát hoztam létre. Díjazták azt az edukációs tevékenységet is, amit végzek, mert úgy látták, társadalmilag igen hasznos. Egyébként ritka, hogy valaki jogérvényesítési munkáért kap Jedlik Ányos-díjat – ezt elsősorban feltalálóknak ítélik oda -, magam is meglepődtem, már a jelölésen is.

HáziPatika.com: A gyógyszerhamisítás tágabb fogalom, mint gondolnánk. Pontosan mi tartozik bele?

I. L.: Nem csak az, amikor a gyógyszert egy engedély nélküli, hamis gyárban készítik, hanem például az is, ha a legális ellátási láncból – a patikából, a nagykereskedőtől vagy gyárból – kikerül, és illegálisan értékesítik.

HáziPatika.com: A járvány berobbanásakor sokat kellett foglalkoznia ilyen kérdésekkel?

I. L.: Nagyon. Tavaly is részt vettünk nemzetközi akciókban, és ezekben a magyar kontingens mindig jól szerepel. Példaértékű, hogy munkacsoportunkban együttműködik a gyógyszerügyi hatóság és az adóhatóság, a rendőrség és a fogyasztóvédelem, a gyártók, a nagykereskedők és a gyógyszerészek. Tavaly tavasszal borzasztóan sok ügy volt, magam is vállaltam szakértő szerepet. Gyakori volt, hogy éjszaka csöngött a telefon, a gyerek pedig kijött: anya, mi van, már megint a NAV?! Mondtam, hogy igen. Rengeteg éjszakai és hétvégi munka volt, egymást érték a lefoglalások. Jó, hogy az ilyen témákban rendszeresen tartunk képzéseket az adóhatósági kollégáknak, már ők is ismerik a hamisított gyógyszer definícióját, tudják, mit hol kell megnézni, nagyon felkészültek. Autókban, reptereken főleg ők észlelik a gyanús eseteket, ők végzik a lefoglalásokat. Ha találnak valamit, szakértőt kérnek, és beindul a nyomozati eljárás, bekapcsolódik a rendőrség is.

HáziPatika.com: Arra sosem vágyott, hogy nyugodt élete legyen, patikában dolgozzon?

I. L.: Nem, de amikor a járvány kitört, a gyógyszerészek egyik Facebook-csoportjában felvetették, hogy azok a kollégák, akik most nem tudnak dolgozni, vagy van szabad kapacitásuk, mehetnének segíteni. Ez akkor történt, amikor a patikák előtt sorban álltak a betegek, a gyógyszerészek eszméletlen munkát végeztek. Beírtam, hogy én mennék szívesen, de nem tudok expediálni, hiszen soha nem dolgoztam patikában. Egyből írt egy kolléga, hogy semmi baj, akkor átveszem az asszisztens munkáját. Teljesen ismeretlenül odamentem a patikába, remekül együttműködtünk, én pedig örültem, hogy segíthetek. Tetszett, hogy ezt a területet megismerhettem a gyakorlati oldalról is.

HáziPatika.com: Másképp nem kapcsolódott soha a klasszikus gyógyszerészethez?

I. L.: De, mert a Magyar Gyógyszerészi Kamarában felügyelőbizottsági tag vagyok, ami nagyon érdekes feladat, ugyanakkor furcsa szituáció is: mindig azt érzem, hogy a gyógyszerészek jogásznak látnak, a jogászok pedig gyógyszerésznek.

HáziPatika.com: És a közgazdászok? Merthogy a Közgazdaságtudományi Egyetemen is szerzett egy diplomát.

I. L.: Mindig azt gondoltam, hogy az ott szerzett pr-markering végzettség egyfajta fiókdiploma lesz, de nemrég annak is hasznát vettem. A Richter minőségirányítási igazgatója kitalálta, hogy szeretne egy kisfilmet arról a folyamatról, amit mi a gyógyszergyárnál végzünk. Ennek a forgatókönyvét mások mellett én írtam, szerkesztettem is az anyagot, ott voltam az összes forgatáson, nagyon izgalmas volt minden. Tetszett, hogy tudtam használni a tudásom, szép lett a film is.

HáziPatika.com: Részt vesz a 21 Nő az Egészségügyért Alapítvány munkájában is, ott mi motiválja?

I. L.: Nagyon büszke vagyok rá, hogy a 21 Nő egyike lehetek, náluk is igen aktív vagyok. Imádom az alapítvány mentorprogramját, amelyben 129 kis mentoráltunk van, akik középiskolások, és a pályaválasztási orientációjukat segítjük. Akivel én foglalkozom, az hozzám hasonló, ennyi idős koromban én is ilyen lehettem. De érdekes, mert sokszor azt érzem, én tudok tőle tanulni. Az is mindig eszembe jut, hogy ha annak idején lettek volna ilyen programok, sokkal magabiztosabban léptem volna át a saját határaimat. Talán emiatt is tetszik nekem ennyire ez a kezdeményezés. A 21 Nőnek futónagykövete is vagyok, gyakran részt veszünk ilyen akciókban. Mert fontos a példamutatás, az egészséges életmód népszerűsítése. Amikor elvállaltam ezt a posztot, készült velem egy motivációs kisfilm is, amit ha kicsit rossz kedvem van, bevallom, magam is meg szoktam nézni.

HáziPatika.com: Már korábban is futott, ez hogy kezdődött?

I. L.: Ez sem tudatosan indult, olyan ez is, mint általában az életem. A betegségem után kezdett el mocorogni a fejemben, hogy futni kellene, pedig korábban ezt nem tettem. Persze mindig sportoltam, de a futást magányos, unalmas dolognak tartottam. A gondolat viszont velem maradt, azt éreztem, kezdeni kellene valamit vele. A családom furcsán nézett rám – amikor ezt kitaláltam, még nem voltam jól -, de én megbeszéltem magammal, hogy elmegyek egy sportorvoshoz, és kikérem a véleményét. Hát így kezdődött, és azóta évente körülbelül 1000 kilométert teszek meg: a heti rutinom része lett, hogy háromszor futok. Számomra ez relaxáció, egyfajta ventiláció, közben mindenféle asszociatív gondolatok röpködnek a fejemben, nem ragaszkodom semmihez.

HáziPatika.com: A betegségéről kérdezhetem?

I. L.: Öndiagnózis volt, találtam egy csomót, egyből tudtam, hogy baj van. Elmentem a citológushoz, aki délután felhívott, és elmondta: a leletem pozitív. Hozzátette, hogy nyugodtam rakjuk le a telefont, sírjam ki magam, majd utána visszahív, és elmondja, hogyan tovább. Én azt feleltem: nem kell lerakni a telefont, nem fogok sírni. Furcsán hangzik, de vicces volt a helyzet, mert ez volt az a nap, amikor a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület vezetőjétől – az akkori igazságügyi minisztertől – megkaptam a kinevezésemet. Szóval délelőtt lezajlott a citológiai mintavétel, meglett az eredmény, utána pedig indultam kiskosztümben egy protokolláris eseményre.

HáziPatika.com: A kezelést hogy viselte?

I. L.: Beengedtem magam a terápiás folyamatba, hittem azokban, akik kezeltek. Véletlenszerű orvosok voltak, a citológus küldött a sebészhez, a sebész a sugárterápiás szakorvoshoz és az onkológushoz. Soha nem néztem utána annak, hogy amit kapni fogok, az gyógyszerhatástanilag hogy néz ki, milyen a protokoll, teljesen laikus beteg voltam.

HáziPatika.com: Ezt gyógyszerészként nem volt nehéz megállni?

I. L.: Egyáltalán nem, számomra ez volt a jó. Az első dolog, amit a műtét után tettem, például az volt, hogy elmentem a barátnőimmel parókát venni. Mert pontosan tudtam, hogy ki fog hullani a hajam. Szóval ezeket az apró lépéseket megtettem, de soha nem gondoltam bele, hogy mi lesz a folyamat vége, csak mentem előre. Akik nem tudták, mi történik velem, és csak azt látták, hogy levágattam a hajam – rövid parókát hordtam – nem is érzékeltek semmit a helyzetből. Volt például olyan kolléga, aki rám förmedt: hülye vagy, hogy levágattad a hajadat, annyira jó volt a hosszú! Aztán kifejtette, hogy a nőknek ez a mániája, amikor elérnek egy bizonyos életkort. Szóval érdekes reakciók is voltak, de nekem sokat segített, hogy tudtam dolgozni.

HáziPatika.com: A családja hogyan kezelte a helyzetet?

I. L.: A lányom nagyon nehezen élte meg a betegségemet: ő rendkívül okos, és bár nem mutatta, nagyon félt. Akkor volt másodikos, és a kezelésem fél éve alatt szinte semmit nem fejlődött. Elment az iskolába minden nap, csinálta a rutinfeladatait, de szerintem egyáltalán nem tudott figyelni semmire, borzasztóan aggódott. Amikor a kezelésnek vége lett, érdekes időszak kezdődött, ami olyan volt, mint a kicsi gyerekeknél a szeparációs szorongás. Például véletlenszerűen felhívott, hogy anya, jól vagy? Persze hogy jól vagyok! Folyamatosan izgult.

HáziPatika.com: A felépülése óta mi változott önben?

I. L.: A saját magammal való viszonyom, mert abban a sorban, ahol korábban utolsó voltam, szinte teljesen előre tettem magam. Ezt a családom meg is sínylette, mert korábban máshoz voltak szokva. Mert anya mindenkit kiszolgált, de aztán eljött az idő, amikor hazamentem, és azt mondtam: hát akkor én most elmegyek futni! Van az életemben más sport is, a gimnasztika, ami arról szól, hogy megtanulok valamit, amit korábban nem tudtam. Például 44 évesen szaltózni. A következő célom a támaszmérleg lesz, ami brutálisan nehéz, de ha ügyes vagyok, talán jövő karácsonyra menni fog.

HáziPatika.com: Nem csak a mozgáshoz, hanem a fülbevalókhoz való viszonya sem átlagos.

I. L.: Gyakran gondolkodom máshogy, rendhagyó, mondhatni deviáns dolgok állnak össze a fejemben. Ennek különböző megnyilvánulásai vannak, ilyen a fél pár fülbevaló is. Sokan azt hiszik, hogy elhagytam az másikat, és szólnak is kedvesen. De az ismerősök tudják, hogy ez nálam szándékos. Van például egy kedves barátnőm, aki fülbevalókat készít, de előfordul, hogy nincs türelme befejezni egy egész párat. Ilyenkor a felet mindig megkapom. Vannak olyan ismerősök is, akik amikor elhagyják az egyik fülbevalójukat, a pár másik felét nekem adják.

HáziPatika.com: Komolyra fordítva a szót: mire a legbüszkébb?

I. L.: A kislányomra, aki végtelenül nyitott, nagyon érzelemdús lélek. Abszolút hallása van, hét évig hegedült, most szaxofonozik és filmet rendez, ugyanakkor már a járvány kitörése előtt mikrobiológus vagy biokémikus szeretett volna lenni. Nem tudom, mi ennek a realitása, de most éppen az Oxfordi Egyetemre gyűjt. Ha pedig a kérdést szakmailag nézzük, akkor arra vagyok a legbüszkébb, hogy azokon az egyetemeken, amelyeken tanultam, tanítok is. Nagy büszkeség, hogy a Semmelweis Egyetemen oktató gyógyszerész vagyok, az ELTE-n orvostudományi kutatási jogot tanítok, az Óbudai Egyetemen is most kezdődött egy izgalmas mesterképzés, amin két tantárgyat is viszek. Imádok tanítani, nagyon élvezem. Látom azt is, hogy a mi generációnk nehéz helyzetben van amiatt, mert a korábbiak elfelejtették átadni a tudást és a tapasztalatot. Valahogy úgy, ahogy az orvosoknál is. Mert ha megnézi a gyógyszerészet és az orvoslás életében fontos szerepet betöltő bizottságokat, akkor azt látja, hogy nem volt generációváltás, az átlagéletkor nagyjából 70 év. És persze sok olyan 70-80 éves szakemberrel dolgoztam együtt én is, akik rugalmasabbak voltak a 20 éveseknél, de ők a kivételek. Emiatt is fontos, hogy a tudást átadjuk a fiataloknak.